Hammer Zoltán séf, és Lukács Péter fejvadász, Műkedvelő Hedonista közös gasztronómiai ténykedésének eredménye a Hungry Goulash Pop Up Étterem.
Ez a blog pedig azért kelt életre, hogy betűformába öntsük mindazokat az élményeket és történeteket, amik egy-egy vacsora programunk kapcsán, előtt-után-közben történnek és amiről hisszük, hogy másnak is érdekes, vagy szórakoztató lehet.
Szinte minden szempontból eltérünk egymástól, más a ritmusunk, más ízeket szeretünk, folyamatosan vitázunk az ételekről. Ezért lehetséges az, hogy összeadódik, amik vagyunk. Nem kiegészítjük egymást, két egész vagyunk és így hozunk létre egy harmadikat, valami egészen mást, egy külön egészet a Hungry Goulash-t.
Hammer Zoltán
Nem akarok gasztro blogger lenni!
Szóval, hogy ez itt egy gasztroblog? Nnna! Akkor majd én elmondom a tutit, hogy ezt, hogy is kéne csinálni. Mert nyilván ha egy több száz fős étterem konyháját el tudtam vezetni, akkor ezt is kirántom a hátsó felemből. És ugyan mi más derülhet ki, mint, hogy ehhez is értek. Hiszen már Anthony Bourdain is megmondta a Konyhafőnök vallomásaiban „Minden séf seggfej. Én is egy seggfej vagyok.” Tehát simán menni fog.
De kezdjük az elején azzal, hogy tulajdonképpen, hogy is kerültem ebbe a helyzetbe.
Röviden, elegem lett és kiugrottam a mókuskerékből. Ez idő tájt hozott össze a (jó?)sorsom Péterrel a Műkedvelő Hedonistával, aki ekkor még egész rendes embernek látszott. Szó szót követett és máris ott találtuk magunkat a Hungry Goulash Pop Up Restaurant beindítása körüli hercehurca közepén. Ötletekben sosem volt hiány mégis megannyi nehézséggel kell szembenéznünk nap, mint nap.
Minden újabb vacsora és helyszín új kihívások elé állít minket. De ezekről talán majd írunk a későbbiekben.
Szóval belevágtunk és ekkor jött elő Péter (továbbiakban csak MH) az ötlettel, hogy blog formájában is indítsuk világhódító útjára a Hungry Goulasht. Először kicsit fintorogtam az egésztől. Egyfelől ez inkább a MH terepe miért nem írja le ő a blogján a velünk történteket? Másodszor aki ismer, az tudja, hogy viseltetek némi averzióval a gasztro bloggerekkel szemben. Lassan amúgy is a kétmillió gasztroblogger országa leszünk. Akinek van egy okostelefonja és le tudja írni kedvenc zsíros kenyér receptjét máris gasztro bloggernek kiálthatja ki magát (Álljon itt a modoros blog vonatkozó írása). Innen pedig már csak egy lépés az a fajta felsőbbrendű gőgös véleménynyilvánító és sok esetben sajnos véleményformáló viselkedés, ami sok séftársam zsebében is kinyitogatja a képzeletbeli csapókést.
Egy szó, mint száz volt néhány olyan élményem, ami a gasztro bloggereket beléptette a különleges fajokat felsoroló listám előkelő helyére, ahogy viccesen mondani szoktam: Pincér, taxis, blogger. Na persze ne általánosítsunk, ezúton is csókoltatom pincér, taxis (ilyen hirtelen most csak egy fél (extaxis) jut eszembe), és blogger barátaimat.
Tehát a tököm se akar gasztro blogot írni. De várjunk csak? Hogy is volt a Ford Fairlane-ben (Ford Fairlane kalandjai. Kultikus film a 90’-es évekből sic.) a rádió dj beszélgetése?
Betelefonáló: -Szent szar! Ezt nem hiszem el!
Dj: Szart nem szabad mondani a rádióban! Na bassza meg! Nem kimondtam én is….
Lukács "Műkedvelő" Péter
Hát kezdjük! In medias res, ahogy a lengyel mondja :) Ez a blog gasztro blogként lát napvilágot, de biza nem sok receptet ígérek, de sok történetet, pillanatképeket, kulisszák mögé pillantást igen. A blogot ketten írjuk. Hammer Zoli és én a Műkedvelő Hedonista. Ebből következik, hogyha jól csináljuk, akkor a kedves olvasó csak kapkodja majd a fejét, hogy mi van??? Ebben a formában ki tudja ki mit fog írni. Egyikünk kezdeményez és, hogy a másik felünk reagál-e rá, egyet ért, vagy cáfol, hozzátesz, vagy elvesz? Ki tudja. Pont olyan lesz, mint ahogy a receptjeinket megalkotjuk. Egyikünk előáll egy ötlettel és ki tudja mi lesz abból a végén, mire teljes egyetértésben elfogadjuk.
Ott ez megvalósul, itt nem feltétlen kell, hogy ez cél legyen. Zolival való kapcsolatomban az a zseniális, hogy nagyon nem vagyunk egyformák, de ez nem alakul közöttünk harccá, legalábbis nem a főzés területén. E két világ találkozása szerintem ritka kincsként ölt testet. Zoliban leginkább azt szeretem, hogy soha a száját el nem hagyta a "jó lesz az a vendégnek " kezdetű pejoratív értelmű mondat. Valóban a legnagyobb jó szándékkal nyúl a főzéshez. Nem engedékeny a vendégeink kárára.
Most jól elkezdtem dicsérgetni, de nem mindig ekkora a szerelem. Ezt most nem fejtem ki, de arra szeretnék utalni vele, hogy olvasóinknak nem csak a rózsaszín habos-babos dolgokat mutatjuk, be, hanem a hétköznapokat is. Elmeséljük a nyűglődéseinket, összezördüléseket és megmutatjuk, hogy csiszolódik össze a két dudás :) Beavatunk titeket a vacsora estek előkészületének menetébe. Megmutatjuk, hogy mekkora rugalmasság és frappáns hozzáállás kell ahhoz, hogy minden alkalommal idegen helyen főzzünk. Mi sem gondoltuk, hogy aprócska hiányosságok mekkora gondot tudnak nekünk okozni.
Magamról is kellett volna valamit írnom, de hová húzzam még. Annak aki többet szeretne rólam megtudni, íme ez a link.
